Újságíró Suzy Menkes, aki vezette a divat tudósítását a International Herald Tribune (most a Nemzetközi New York Times) 1988 óta nem osztja meg személyes divatválasztásait. (Végül is mire jó az a divatkritikus, aki nem látszólag semleges alapon kezdi a napját?) Érdekes volt tehát tanulni Menkes úgy tervezte, hogy elárverezi ruhatárának jó részét Christie's -en keresztül, és felfedi tervezői preferenciáit. nyilvánvaló. (Aki megfigyelte Menkeset az évek során, tudja, hogy hajlamos rá Issey Miyake.)
In My Fashion: The Suzy Menkes Collection, több mint 80 darabot tartalmaz Menkes szekrényéből: Christian Lacroix kabátokat, Emilio Pucci váltóruhákat, és még egy párnát is egy Chanel kifutópálya -show -ból. Az online aukció ma véget ér, és volt szerencsém e -mailben levelezni Menkes -szel (képzelem, hogy ezt a rövid időt a couture és a tavasz között tölti kertészetet mutat be Anglia vidéki vidékén) a gyűjteményről, de arra is, hogy gondolatait a mai divatról: az őrült áremeléstől a legizgalmasabb kifutópályáig műsorokat.
Fashionista: Soha nem voltál olyan, aki sokat beszélt a saját ruháiról: a viselt tervezőkről, ilyesmiről. Miért érezte úgy, hogy most van itt az ideje, hogy mindenkit beengedjen a ruhásszekrényébe? Suzy Menkes: Ah, ha! De nagyon okos voltam. Ezek az én ruháim, amelyek 25 évet ölelnek fel a 60 -as évek végétől a 90 -es évek elejéig. Nem a jelenlegi tervezőkről beszélek, hanem azokról, akik a divattörténet részévé váltak: Ossie Clark, Bill Gibb, Jean Muir, Emilio Pucci és Yves Saint Laurent, mert sajnos elmentek el. Christian Lacroix, mert most az opera és a színház jelmeztervezője. Tehát nem igazán adok sokat a tervezőkről-bár mindegyiket szerettem.
Melyek a kedvenc darabjai a gyűjteményben és miért? Szeretem a Pucci darabjait, mert azok a saját divattörténetem szerelmesei. 19 éves koromban elmentem Firenzébe barátommal, Idanna Pucci -val, Emilio unokahúgával. Színes, szépen kidolgozott műsorai kinyilatkoztatást jelentettek. Az Ossie Clarks isteni-annyira szeszélyes és felidézi a Swinging London pillanatát. Ilyen szabadság volt a hetvenes évek elején az öltözködésünkben-a padlót síró szoknyákban, valamint a színek és minták remek keverékében. Yves Saint Laurent kis fekete ruháiban igazi „Parisienne” -nek éreztem magam. Túlságosan különc vagyok ahhoz, hogy így lássanak, de a Saint Laurent darabok olyan okosak és könnyen viselhetők voltak. És persze szeretem Lacroix -t a díszítettsége és az őrületes, szép divat megalkotásának rettenthetetlen módja miatt.
Azt mondod, 1964 óta soha nem dobtál ki semmit. Mit nem vettél bele a tételbe? A Biba darabjaim darabokra estek, bár akkoriban csodálatosak voltak viselni.
Hogyan változtak a vásárlási szokások az évek során? Az árak változtak!! Régebben viszonylag sok pénzt költöttem designer ruhákra. De akkor még nem volt hatalmas szakadék a főutca és a csúcs között. Egy esti ruha vagy egy kézitáska a „csúcsminőségben” kétszer, vagy talán háromszorosa volt az alapok árának. De most, hogy a szakadék legalább 10 -szer van. Táskákkal és cipőkkel az alapár 15, akár 20 -szorosa is lehet. Most nagyon -nagyon keményen gondolkodom, mielőtt drága ruhákba vagy cipőkbe fektetnék. Olyan keményen kell dolgozniuk, mint nekem!
Sok -sok éve minden divatszezont lefed. Van olyan, ami izgalmasabb számodra, mint a többi? (Ősz, tavasz, divatcouture, tavaszi, férfiak?) Korábban a párizsi haute couture volt a kedvencem-John Galliano korában a Diorban és a nagyszerű Saint Laurent show-kban. Most már nem sok couture maradt. De legalább van idő ízlelgetni. Feltételezem, hogy a párizsi készruha még mindig a legizgalmasabb, a világ minden tájáról származó tervezők miatt, akik szeretnék a párizsi gyártás koronáját.